6.

-Höhh, höhhöh, most fog futni a Caramel!

Hangzik egy tőlem nem messze ülő, enyhén spicces apukától a bohókás megnyilatkozás az este utolsó futama után, amikor én már 12 ezer forinttal gazdagabban, a fejemben jó pár sörrel és fél üveg roséval szemlélem tovább a lelátóról szépen, lassan szétszéledő sokaságot.

Az első lovasfutamokon természetesen csak vesztettem, aztán az agárfutam visszahozta a reményem az életben, valamint a mínusz párezer forintom nagyobb részét. Ennek azért határozottan örülök. Habár a mezőny meglehetősen kiegyensúlyozottnak látszott, azért a Jazzy névre keresztelt kutya hozta a formáját és elsőként futott be, tétre be is jött, a várva várt hármasbefutót azonban mint eddig mindig, megint sikerült bebuknom. Túlzottan azért nem bánkódtam, az ebekkel így is sikerült minimalizálni a veszteséget. Na meg az első futam egyébként is csak afféle melegítés az azt követő, II. Magyar Agárderbyre, amin, úgymond a kutyák krémje, a korábbi versenyek legjobbjai futnak a győzelemért.

A Rally-Prince-Booksy (elméletileg Buksinak ejtik, de nekem már életem végéig csak BUXI-ként fog megmaradni) hármassal meglehetősen erős kapcsolatot ápolok, életem első vesztes fogadása ugyanis az utóbbihoz, első nyereséges tétje a másodikhoz, a legtöbbször bejött fogadások száma pedig az elsőhöz köthető. Booksyban azóta nem bízom, hogy rögtön az első fogadásomat sikerült bebuknom neki köszönhetően, ugyanis ha jól emlékszem, őt futotta le teljesen lazán a korábban ezen a pályán egyáltalán nem is versenyzett Baby, aki a két bejegyzéssel ezelőtt már említett cimborámnak esélytelenségéből fakadóan 12 ezer forintot hozott egy 300 forintos, alaptétes fogadásból a konyhára. A nap favoritja (és egyébként az én személyes favoritom is) egyértelműen a korábban már eleget bizonyított Rally, rá teszek is egy 600 forintos tét alapú fogadást. Hosszas gondolkodás után a korábban csalódást okozó Booksyt inkább ki is ejtem a mezőnyből, és helyette a szintén ismerős Codyt bevéve a hármasba, az esélyeseket kicsit megkeverve teszek egy hármasbefutót is, Rally-Cody-Prince szentháromság sorrendjében. Biztos, ami biztos, Codyt helyre is megteszem, háromszáz forint ide vagy oda már nem oszt, nem szoroz, ha semmi más nem jönne be, remélem egy 1,6-2,5 környéki szorzós nyeremény legalább ezzel meglesz, a semminél azért ez is több egy kicsivel.

A kutyák starthoz állnak, a műnyúl kilő, mint a revolverből szálló puskagolyó. Az élbolyban fej-fej mellett halad a három várományos eb, csak egy pillanatra rondít bele a tökéletes képbe egy negyedik, akinek a nevére már sajnos nem emlékszem, de majdnem rám hozza az infarktust, mielőtt véget érne a szemvillanás alatt lezajló verseny. A sorrend egyelőre nem hivatalos, de biztos vagyok abban, hogy Fortuna most az én oldalamra állt, hiszen mindent tisztán láttam a kivetítőn! Az alig egy pillanatig tartó II. Magyar Agárderby befutója egyértelműen a szezon favoritja, Rally, utána szinte fej-fej mellett érkezik meg az ösztöneim által a futam előtt javalsolt Cody, és a szívemben különleges helyet elfoglaló Prince. Egy pillanatig el sem hiszem, de megvan életem első hármasbefutója! A rohadt, kurva mindenit, hát egyszer végre sikerült kétezer forintnál többet nyernem ebben a mocskos életben! Erre bizony újra inni kell!

7.

Szóval mindent összevetve 12 ezer forintos profittal távozom ma a pályáról, ha beszámítjuk a belépőt, a sört, meg a kaját, a haszon még úgyis nagyjából 8000-8500 forint körüli összeg lehet. Nem nagy dolog, de azért nem olyan rossz egy napra, tekintve, hogy a fizetésem napi nyolc órában 5000-5500 forint volt az irodában. Ha lett volna eszem persze, nem aprópénzzel játszottam volna meg a hármasbefutót, és ebben az esetben nem „csak” tíz rugóval távoztam volna a kasszától, de hát így is bőven a duplájával indulok haza annak, amit kihoztam magammal a pályára. Persze nem kaszáltam akkorát, mint a sorban előttem álló, nejlonszatyros, övtáskás, bundesliga-sérós fickó, aki az agárfutamok előtti galoppal szinte bankot robbantott. Annyi zsetont gyűjtött be, hogy a pénztáros néni nem tudja kifizetni a nyereményét, és módszeresen körbe kell járnia a közelben lévő kollégákat, hogy begyűjtse a saját kasszájából hiányzó tízezreseket. Eközben a neoncsövek természetellenes fénye dicsőségesen csillog a néha-néha idegesen háta mögé tekintgető győztes kezében szorongatott, otthonról hozott Kőbányai aranyszínű dobozán.

8.

A lelátó szinte szemvillanásnyi idő alatt ürül ki. Csak pár bohém fiatal marad a felső sorokban, kezükben félig üres borosüveggel, fejükben az ital és a versenyek okozta mámorral szemlélik a naplementét, ami valahogy innen a Kincsemből nézve egyébként is sokkal színesebbnek és monumentálisabbnak tűnik, mint a város egyéb pontjairól nézve. Pont olyan, mint egy zsibvásáron fillérekért árult, aranykeretes olajfestmény, vagy egy kezdő fotós által Facebookon megosztott, halálra effektezett, giccses fotográfia. Mit kertelek én itt, az üres lelátó tövében állva nézni, ahogyan locsolják a hatalmas, üres pályát, amin alig fél órával ezelőtt még komoly küzdelmek folytak, mélyen tüdőre szívni a frissen vágott, nedves, nyári fű illatát egészen romantikus érzés.

A közönség már odakint sündörög a street foodos standok körül, az apukák egy utolsó sörben vagy rántott húsos szendvicsben, a gyerekek egy haszontalan lufiállat, vagy egy fluoreszkáló gumikarkötő beszerzésének reményében rágják anyuci fülét, aki határozott nemmel utasítja el a kívánalmakat, és alig várja, hogy az est sztárfellépője, egy ország széplelkű cigánymuzsikusa, Caramel belekezdjen műsorába.

A művészúr, becsületére váljék, hogy legalább élő zenekarral áll a színpadra, bár annyi pénzért, amennyit egy ilyen fellépésért kaphat, elég gyalázatos is lenne, ha a falunapos playback szettet hozná magával. Meg egyébként is, a körhinták, a posztmodern lacikonyhás bódék, illetve az ötszáz forintos csapolt Soproni ellenében nem a vurstliban performál. Bármennyire is próbálj azonban interakcióban maradni a közönséggel, erőltetett viccekkel fenntartani az emberek érdeklődését, az egész valahogy elképesztően kínosan sül el, és nem marad más az, csak a modoros, rádióbarát, fejünk tetejére álmosítóan rátelepedő unalom. Az egész teljes mértékben ugyanúgy szól, ahogyan a Class FM-ről folyt a munkahelyen a hangszórókból, napról napra szinte ugyanabban az időpontban, hónapokon át, nem kímélve a tűrőképességemet. Egy újabb drága hakni az egész, semmi több, de hát ki várt egyáltalán többet egy olyan embertől, akit egy évről évre uniformizált, szórakoztató produktumokat kitermelő tv-műsor producerei és menedzserei gyúrtak össze abból a célból, hogy legyen kin sápítoznia pár hónapig a Story meg a Best magazinok olvasótáborának?

9.

Hazafelé a villamos természetesen nem jár, csak a Hidegkuti Nándor Stadion megállóig. Ott leszállítanak és meg kell várni a pótlóbuszt, a szerelvény meg megy pihenni a remízbe. Egy egészségeset szitkozódom magamban, majd hálát adok a Jóistennek, amiért három hónapja nem hagyja, hogy bérlet váltsak. Fizetni ezért? Minek!? Nem az a csoda, ha időben jön a villamos, hanem az, ha egyáltalán megérkezik, ki tud állni a megállóból, és úgy tudom naponta végigutazni az átlagos négy-öt megállómat, hogy nem vágják át a torkom a megélhetési bűnözők, vagy nem kapok el valami rusnya gombás fertőzést a zsíros, retkes kapaszkodókat markolászva.

Amíg várok a buszra, szívesen rágyújtanék egy staubra, na de a villamosmegállóban nem lehet dohányozni, ötvenezer forintom meg nincs arra, hogy kicsengessem a büntetést. Na meg amúgy is, látom, hogy egy alak a távolban már jó előre kiszúrt magának, és megindult felém, némi alamizsna reményében. Nyurga, majdnem két méter magas, mocskos, kék mackónadrágot (szürkében azért trendibb lenne ) és egy szakad Nagy-Magyarországos pólót viselő cigányember közelít, tekintete ködös, motorikus funkciói innen látom, nincsenek a toppon. Ide-oda billeg, egyik betonpillértől a másikig támolyog ingatagon, néha félő, hogy egyszerűen kidől a villamossínre. Pólóján Árpád vezér képe úgy jár fel-alá, mintha csak épp erősen hepe-hupás hegyvidéken lovagolna be, egyenesen az óhazába. Fél percbe telik legalább, de végül a kétes figura ideér hozzám, és hatalmas erőlködés árán sikerül megszólítania.

-Neh-neheh haragudj, tessstvér! Egy sz-sszhál cihigihhht…

Nyelve botladozik, szeme kettéáll, szájából bűzös, ragacsos nyál csordogál végig borostás állán. Látszik rajta hogy, a kezében cipelt, édes fehér kannás bor megtette a hatását, és egy ideje már beállt nála a kékhalál. Még csak időm sincs, hogy válaszoljak, a kellemetlen szagot árasztó jövevény szinte megpördül saját tengelye körül, és mintha egyik pillanatról a másikra felszívódna, eltűnik az egyik betonpillér jótékony takarásában, és a szomszédos oldal megállójának széksora mellé lerogyva pár perc múlva már az igazak álmát alussza.

Jó éjszakát, barátom! Pedig Istenre esküszöm, ma jó napom volt, simán adtam volna egy szál cigit, meg még tüzet is hozzá!

FOLYTATJUK

(Hamarosan vége, nem kell ám beszarni…)