4.

A Derbyről beszámolót írni úgy, hogy annak egész pontosan egy hete vége van, nagyjából annyira friss és aktuális dolog, mint amikor az egyhetes, ugyan nem penészes, ellenben csont száraz zsemlét nem dobom ki, mondván: jó lesz az még melegszendvicsnek! Én ezzel nagyon is tisztában vagyok, ellenben nem vagyok, és soha nem is voltam a határidők embere, pláne abban az esetben, ha nem áll felettem valaki és csapkod verbális ostorral, vagy bombáz e-mailekkel és sms-ekkel, hogy haladjak már végre a munkával, mert szorít az előírt leadás idő. Szóval nem tudom, ki a fenét érdekelne még, hogy mennyien voltak a nyitó nap első futamain, vagy éppen mennyibe került a mezei rántott hús a „kézműves”, „paleo”, vagy a Jóisten se tudja éppen milyen trendi jelzőkkel ellátott, disznó- vagy épp pálmazsírban és olajban tocsogó street food bódékban? Nyilvánvalóan már senkit, de ettől függetlenül vagyok annyira decens, hogy ha már belekezdtem az egészbe, akkor így, egy hét késés után is csak megírom a múlt hétvége eseményeit.

Szóval: Az első futam kezdete előtt nagyjából negyed órával sikerül megérkeznem, ami éppen elég arra, hogy tegyek két alaptétes fogadást a legnagyobb esélyekkel induló lóra, meg szokásomhoz híven egy totálisan esélytelenre, mert ugye abban az esetben, ha ő mégis befutna, jóval nagyobb az osztalék, mintha egy favorit nyerné az aktuális futamot. Az ilyen jellegű fogadásaim szinte soha nem szoktak bejönni, a nap első futamain kizárólag akkor sikerül eltalálnom a befutó lovakat, ha valami oknál fogva késve érkezem meg a parkba és már nincs időm megtenni az otthon jó előre kikalkulált, biztosnak tűnő tétjeimet. Most is érzem, hogy ebből bizony nem fogok egy fillért sem zsebre tenni, de bemelegítésnek azért így is megteszi a dolog. A mai nap fő attrakciójának úgysem az ügető vagy a galopp futamok számítanak, hanem az idén másodjára megrendezett, az előző hetekben lezajlott kvalifikációs futamokon a legjobb teljesítményt nyújtó kutyák felvonultatásával induló, II. magyar agárderby.

Kiültem tehát a lelátóra, megbontottam az első, szerencsére még hideg Drehert, rágyújtottam egy cigire (na, nem mintha dohányoznék, de néhanapján nem tudok ellenállni a kísértésnek…), és most tekintetemet körbe hordozom a parkon. A zöld gyepen csipegető varjúkon, a füvet gondosan végigdöngölő, izzadt munkásembereken, meg pálya közepén elhelyezett, hatalmas kivetítőn, amin a futamok közti szüneteken épp a foci EB aktuális meccsét sugározzák. A lelátó alján egy enyhén ittas úriember hangosan kurjongatja, hogy „Hajrá Magyarország!”, annak ellenére is, a csapat egy héttel azelőtt már kiesett az idei mezőnyből. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy igazán kitartó, a csapata mellett a végsőkig kiálló szurkolóról van szó. Egyébként hogy éppen kik játszanak, nem tudom, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel. Sosem hatott meg igazán a futball, és a meccsek után, előtt, esetleg közben egymásnak eső huligáncsoportokon, meg az utcákat színes matricákkal elárasztó ultrákon kívül más nem igazán érdekel Európa legnépszerűbb tömegsportját illetően. Én jelenleg csak azt szeretném, hogy végre minél hamarabb vége legyen a hangszórókból aljasan üvöltő Soho Partynak, mert ha valamit, hát akkor Az Éjjel Soha Nem Érhet Véget című dalt lassan  húsz éve, becsülettel és rendíthetetlenül gyűlölöm. Még annak ellenére is, hogy ha csak a saját, magamnak való módomon, de végig keményen szorítottam a magyar válogatottnak, és majdnem annyira örültem a sikereknek, mint amikor valamikor tavasszal elsőként befutott az életemben először háromszáz forintos alaptéttel fogadásra megtett, Prince nevű agár. Egyszóval innen is emelem kalapom a nemzeti sikerek előtt, ellenben Náksinak, Betty Love-nak, meg azoknak, akik előkaparták a múlt bűzös szemeteskukáiból ezt a borzalmas popslágert, csak annyit üzennék, hogy egész nyugodtan basszák meg magukat, vagy egy általuk választott, tetszőleges, közeli, kedves családtagjukat.

Na, de hagyjuk is ezt inkább. Eltekintve végre a kivetítőtől, első ránézésre leginkább az tűnik fel, hogy ahhoz képest, amit vártam, a nézőszám igen alacsony, mondhatni meglehetősen kevesen vannak eddig, a lelátónak épphogy a negyede telt meg emberekkel, és odalent is épphogy csak lézengenek az érdeklődők egyelőre. Nyilvánvalóan ez főként annak köszönhető, hogy korán érkeztem, illetve annak is, hogy a hétvége főattrakciója, a 94. Magyar Galopp Derby csak két nap múlva, vasárnap kerül megrendezésre. Az agárversenyek általában meglepően kevés fizető nézőt vonzanak, ami azért is meglepő számomra, mert sokkal egyszerűbben lehet velük sokkal jobb pénzt szakítani, mint mondjuk egy átlagos hétvégén megrendezett ügetőfutammal. Vegyük például életem első fogadását, ami a valamikor május második felében megrendezett, Lóverseny az Éjszakában rendezvényen történt. Kőkemény 300 forintot tettem egy agárra, „tét” fogadási típuson, és annak ellenére, hogy (emlékeim szerint) a kutya relatíve favoritnak számított, majd’ 4000 forintot hozott a konyhára. A körülmények egyébként rendkívül humorosak voltak, de erről majd a későbbiekben, egy önálló bejegyzés formájában szeretnék mesélni, most legyen elég annyi, hogy egy egyszerű alaptétes fogadással több, mint tízszeres szorzójú osztalékot sikerült zsebelni, ami egy hasonló kaliberű lóversenyfutam esetében, favorit befutóval valahol az 1,0-2,5 között konvergálna. Ha pedig azt is tekintjük, hogy egy cimborám, aki ugyanezen éjszaka második agárfutamában egy relatíve esélytelennek tűnő, újonc kutyára tett alaptétes fogadással kaszált 12 ezert forintot, akkor szerintem érthető, miért mondom azt, hogy az agárversenyeket valahogy sokkal jobban preferálom, mint az egyszerű hétvégi ügető-, vagy galoppfutamokat.

5.

Egyébként határozottan örülök annak, hogy nincs tömeg és nincs forróság, kellemesen jár a szél a lelátó műanyag székei közt, és nyugodtan ihatok és dohányozhatok kedvemre anélkül, hogy ez bárkit is zavarna. Még annak ellenére is, hogy a rendezvényen a reklámszlogenhez hűen (Derby – A Család Fesztiválja) főként kisgyermekes családok, pocakos, a lóverseny szabályait és a fogadási típusokat egy sör mellett bőszen tanulmányozó apukák, a befutó lovaknak szinte őrjöngve örvendő, fiatal feleségek, illetve a lovakat, és a szerencsejáték-függő, láncdohányos, hangosan kurvaanyázó öregeket figyelő gyermekek képviseltetik magukat. A fekete-, vagy épp hófehér cabriokkal érkező, rózsaszín inges, élre vasalt rövidnadrágot meg Lacoste cipőt viselő újgazdag fiatalok az átlátszó, hosszú, rózsaszín maxiruha alatt csak egy vékony csíknyi fekete tangában feszítő barátnőikkel a lelátó felett meghúzódó, klimatizált étterem 400 férőhelyének egyikén ütik el az időt. Drága pezsgőt iszogatnak, sült húsokat zabálnak, és alaptétes fogadások helyett annyi pénzt vernek el egy este folyamán, ami egy egész havi, napi nyolc órás poshadással megszerzett fizetésemnek felel meg. De őket mi itt nem látjuk, velük nem érintkezünk, ők felettünk járnak egy emelettel, egy karnyújtásnyival közelebb a mennyországhoz. Gondolják legalábbis ők, és nem is tudják, mennyit veszítenek azzal, hogy nem látják az eldobált tiketteket egy minimális nyeremény reményében nagy műgonddal átvizsgáló, szakadt, sörszagú öreg fickót, és nem érzik a totális katarzist, amikor kitör az őrjöngés és a szentségelés, ha egy tutinak tűnő tipp valami oknál fogva mégsem jön be az odalent szotyizó, dohányzó, a Turfot mint a Bibliát forgató, hardcore fogadóközönség köreiben.

Itt eszembe is jut most hirtelen, hogy talán elbasztam a beszámoló címének kiválasztását, hiszen a Hunter S. Thompson 1970-es írásától kölcsönzött elnevezés (A Kentucky Derby Züllése és Hanyatlása - The Kentucky Derby is Decadent and Depraved) mentalitását tekintve annyira nem is illik erre a napra (talán erre a rendezvényre sem). A hallban minden hétvégén a tv-ken megjelenő fogadótáblákat figyelő keménymag nagy része az 1500 forintos belépő és a nem mindennapos felhajtás miatt szépen, csendben elmaradt, az uzsonnára a kaviárt kokainnal leöblítő, tízezresekkel dobálózó réteg pedig vagy nem merészkedett egészen idáig a lelátóra, vagy egyáltalán nem is képviselteti magát a Derby első napján. Természetesen jómagam is az előbbit tartom valószínűbbnek, de lényeg a lényegben, ezidáig tényleg főleg családokat, és érdeklődő fiatalokat látok mozgolódni, és úgy érzem, a dekadens és zülött jelzőket sokkal inkább a gesztipéter-féle Nemzeti Vágta nevű parasztvakító pénzszivattyúra kellett volna megtartanom, na de már mindegy, ez így marad. Annyi baj legyen. Nagyon az elején járunk még, szinte bármi megtörténhet, ahogyan történik is, hiszen az első futamban az általam tétre, illetve befutóra megtett lovak ( Diplomata, Tropical Maroon, és Pergőtűz) közül kettő jó helyen végez, azonban a befutó sorrendet sajnos nem sikerült eltalálnom. Így csak egy tét fogadást nyerek, ami össze-vissza 60 forint hasznot hajt a zsebemre. Ez nyilván még nem a világ vége, lehetett volna rosszabb is, és itt lapul még a zsebemben 10 rugó az előző fizetésemből, amit azért ha jól mennek a dolgok, jó lenne a nap végére minimum megduplázni.

FOLYTATJUK