Mi újság a lóversenypályán, lóversenypályákon?

A Kincsem Derby züllése és hanyatlása (befejező rész)

2016. augusztus 08. - dajkag

-Sziasztok! Vikidál Gyula vagyok, és valami nagyon fontosat szeretnék nektek mondani: a hererák GYÓGYÍTHATÓ!

viki01.jpg

Több mint tíz évvel ezelőtt egy borongós, téli reggelen találkoztam először azzal a sistergős VHS kazettán megjelent hererák-prevenciós oktatófilmmel, melyben Vikidál Gyula két, az István, a Király rockoperából kivágott, random jelenet közt beszél arról, mennyire fontos serdülő korban a herék rendszeres önvizsgálata. A filmet védőnő és az iskolaorvos vetítette le nekünk, egy szexuális felvilágosító előadás keretei közt, és hát gondolhatjuk, hogy akkor ez harminckét hormontúltengéses, fiatal fiú körében (műszaki középiskolába jártam, az igazat megvallva, magam sem annyira tudom, miért…) minimum általános derültséget keltett. Persze, ha ehhez még hozzá számítjuk azt is, hogy közben a padsorok közt körbejárt egy fröccsöntött gumiból készült, az önvizsgálat módszereinek elsajátítását segíteni hivatott, ál-herezacskó, melynek a belsejében lévő golyókon ki kellett tapogatni a daganatos elváltozást jelző, műanyag duzzanatokat, azt hiszem mondhatjuk, hogy a hatás egészen leírhatatlan. Afféle totális anarchia.

Ez a pillanat olyannyira mély nyomot hagyott bennem, hogy az ott, akkor látott filmet azóta magyar trash szent gráljaként kezelem, és minden lehetséges követ megmozgatva próbálom rátenni a kezem egy kópiára, de a feladat tulajdonképpen évek óta a lehetetlennel tűnik egyenlőnek. Erre pont itt, pont most, a Derby utolsó napján kell találkoznom egy volt évfolyamtársammal, aki mióta nem láttam, szülővárosunk egyik patinás középiskolájában oktat erkölcstant a züllött életű nebulóknak, és nem mellesleg még felelősségteljes, osztályfőnöki feladatok ellátására is vállalkozott. Amennyiben ez nem lenne önmagában is eléggé szürreális, találkozásunkkor két osztálytermi sztori közé szinte csak úgy beszúrva említi meg, hogy nem is olyan régen, a diákjainak tartott prevenciós oktatás keretei közt miféle elképesztő dologgal kellett szembesülnie. Meg sem várom, míg végigmondja a sztorit, izgatottan szavába vágva kérdezem: ugye az ominózus Vikidál-kazettáról van szó? És igen, arról.

Alig akartam hinni a fülemnek, hiszen ennyire közel még sosem jártam a szent grál megkaparintásához. Annyi éven át hiába meséltem erről a kizárólag VHS kazettán terjesztett, csodálatosan szürreális oktatóanyagról bárkinek, szinte senki nem akart hinni a létezésében. A legtöbben csak legyintettek, feltételezve, hogy egy görbe este során találtam ki az egészet, hogy feldobjam az ivócimborák hangulatát, és a szóban forgó prevenciós alkotás a valóságban nem is létezik. Ilyen ugyanis, egy civilizált világban, ahol az emberek eredményesen kezelnek korábban halálosnak titulált betegségeket, ahol a technikai fejlődésnek köszönhetően a világ legtávolabbi felén élő ismerőseinkkel is bármikor úgy társaloghatunk, mintha alig egy háztömbnyire lennének tőlünk, vagy ahol lassan elérkezünk a repülő autók és a valósághű virtuális realitások korába, na, egy olyan világban ilyesfajta audiovizuális produktum egyszerűen nem létezhet. Nem akarnak hinni a létezésében, pedig nagyon is valódi! Tudniillik sem a hererák, sem pedig Vikidál Gyula nem tartoznak azon témakörök közé, melyekkel az ember csak úgy jókedvében, bohókás módon viccelődni szokott.

Nos, a lovi tehát ilyen, és ehhez hasonló régi ismertségek felfrissítésére és ápolására is kiválóan alkalmas hely, amely nem mellékesen még saját szent grálunk (legyen az egy tárgy, egy eszme, esetleg egy régóta vágyott, mesébe illő kapcsolat) megtalálásában is hatalmas segítségünkre lehet. Habár a kazettát megkaparintanom nem sikerült egyelőre, de szívemet így is boldogság töltötte el és a reménység felcsillanó sugarai világítják meg életem. Végre, valaki más is tud a létezéséről! Végre, már csak egy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy egyszer megkaparinthassam a magyar VHS korszak egyik leg fényesebben csillogó gyöngyszemét, a honi audiovizuális trash ékkövét, az ominózus rákellenes Vikidál-kazettát!

Nos, nagyjából ennyit tudok elmondani így, több mint egy teljes hónappal a Derby végeztével, hiszen más, közhasznú információ közlésének ekkora csúszással sok értelme már nem lenne. Az, hogy a 94. Magyar Derby győztese a Maronka Gábor idomítása alól kikerült, olasz zsoké által lovagolt Merion lett, aki alig egy nyakhosszal előzte meg az általam is tétre megtett, szépreményű és hangzatos nevű Sárkányfűt, nyilvánvalóan már nem túl sok olvasót érdekelne, hiszen aki eddig kíváncsi volt a tényekre, az valószínűleg már rég ráguglizott a végső eredményre. Persze rizsázhatnék oldalakat arról, hogy a hangulat egyébként fergeteges volt, a lelátón az olimpiai lángnál is fényesebben lobogott a verseny előtt osztogatott, a Kincsem+ játékot népszerűsítő promóciós zászlók piros tengere, Miss Lovi nyári napfényben csillogó fekete lovaglócsizmájában és fehér nadrágjában látványosabban riszálta a fenekét, mint valaha, én pedig a végsőkig reménykedtem Sárkányfű győzelmében, akire impozáns statisztikája helyett pusztán neve miatt fogadtam. Van ugyanis egy meglehetősen sajátos rendszerem, amely nem többől, mint abból áll, hogy a túlzottan szoros mezőnyökben, ahol nehéz lenne pusztán a statisztika alapján dönteni 10-14 ló közül, kiválasztok egyet, akinek a mezőnyből a legfurcsább, leg különlegesebb, vagy épp legidiótább neve van, és rá teszek egy alaptétes fogadást, reménykedve abban, hogy hátha. Hogy őszinte legyek, a nyár folyamán ez a technika több alkalommal be is vált, és alig egy párszor csúsztam le a befutóról. És tessék, Sárkányfű esetében is alig egy nyakhosszon múlt a győzelem, ami azért valljuk be, nem nagy távolság, de hát sajnos mégis perdöntő erejű. A célfotó ugyanis nem hazudik, Merion nem csak a Turf által favoritként hozott Rhodesien Stormot verte fényévekkel, hanem sajnos Suták József idomítottját, a nem túlzottan szakszerű szisztémám esélyesét, Sárkányfűt is lefutotta. A győztes tét játékban 300 forintos alaptétre 3930 forintot fizetett volna, ha pedig sikerült volna előre megjósolnom a hármasbefutót, most potom 565.710 forinttal lehetnék gazdagabb, és nem kellene azon gondolkodnom, hogy mi a francból fizetem majd ki a villanyszámlát, ha hónap végére nem sikerül végre valami rendes munkát találnom. Na de ez van, meg kell tanulni méltóságteljesen veszíteni, és nem azon rágódni, mi lett volna, ha… Mert ennyi erővel akár arra is gondolhatnánk, hogy ha Zámbó Jimmy idegeit annak idején nem izgatja fel az az udvaron kotkodácsoló, pofátlan baromfi, ma egy egészen más világot is élhetnénk. Ki tudja, lehet, hogy azóta feltalálták volna az öt oktávos hangfekvés segítségével fosszilis energiahordozók nélkül hajtott, környezetbarát automobilokat is.

És ha már veszteség, nem bírom megállni, hogy ne ejtsek néhány szót a múlt hétvégéről, mert hát, ha mást nem is, de méltósággal veszíteni, na, azt legalább sikerült. De erről bővebben egy teljes értékű bejegyzésben, a holnapi nap folyamán fogunk értekezni.

A bejegyzés trackback címe:

https://harmasbefuto.blog.hu/api/trackback/id/tr419910424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.