Mi újság a lóversenypályán, lóversenypályákon?

A Kincsem Derby züllése és hanyatlása (I. rész)

2016. július 06. - dajkag

1.

-Há’ de figyeljetek má’! Amúgy meg ki a rákos fasz az a Farkas Flórián!?

Hangzik fel az igencsak akkurátus kérdés, nem is olyan messze tőlem, az egyes villamos Óbuda felé robogó szerelvényének egyik tömött kocsijában. Meghatározhatatlan korú, ősz szakállas, szakadt ruhás figura ül az ablak mellett, arca barázdált és mocskos, mint az autópálya melletti szántóföld egy forró, poros, nyári délutánon. Három társa (vagy inkább sorstársa), akiknek gyűrűjében feszeng, hasonló, bűzös, szakadt fickók. Együtt alkotnak egy nagy, boldog, húgyszagú családot.

lu.jpg

 

-Katona! Maga kussol, nem pofázik! Egyébként is megmondtam, vigyázzba’ üljön!

Érkezik azonnal a válasz a vele szemben ülő, magát láthatóan rangidősnek kikiáltó, alig 150 centis, züllött kerti törpétől, akinek a szája habzik, és a délutáni napfényben csillogó nyálgyöngyöket fröccsent a villamos egyébként is koszos, mindenféle kriksz-kraksszal össze-vissza karcolgatott ablakára. A mellette helyet foglaló, egészen idáig csendben egy száraz kiflivéget tördelő, nyakigláb figura üveges tekintettel néz fel, majd nikotin marta bajsza alól úgy ereszt el pár, károgó hangot, mintha csak a téren bandázó, fiatal varjak egyike költözött volna rég megüresedett, megviselt testébe.

-Ne legyél má' bunkó, Lajos, hát ő az az ipse, akit a covjetek hetvenvalahányban fellőttek a Holdba!

További vitatkozni ezen innentől kezdve azt hiszem, felesleges is lenne. A kérdést eredetileg feltevő fél egy darabig üveges tekintettel bámul maga elé, majd meghúzza a kezében lévő műanyag borospalackot és rágyújt egy régi nótára: „Kicsiny falum, ott születtem én, nem volt gyertya, nem volt lámpafény…”. A villamos leginkább valamiféle züllött, önkéntes dalárdára kezd hasonlítani, mikor a magukról valamit alig tudó, részeg cimborák egytől-egyig csatlakoznak a madárijesztőhöz, és szinte torkuk szakadtából kezdik üvölteni a keserédes dallamokat. „Megírom majd, jó anyám neked, ne várj haza, többé nem megyek!”. Zeng az ének, egészen a híres-neves Hős utcai megállóig, ahol a habzó szájú, hatalommániás kerti törpe, az önkéntes szakaszvezető megálljt parancsol, és ellentmondást nem tűrve leszállítja a villamosról az egész, tablettásbor gőzében párolt, csapzott férfikórust.  Utánuk a csípős vizeletszagon és az okoskodó nyakigláb figura nadrágszárából csordogáló, híg, barna löttyön kívül nem marad más, csak a levegőben ugyan szabad szemmel láthatatlan, de határozottan érezhető, szinte ízlelhető és tapintható, keserű közhangulat. Már csak egy megálló és végre én is szabadulok.

2.

Oh, édes, gondtalan munkanélküli lét, húgyszagú szabadság, barna foltos kétségbeesés. Szinte csak most ültem le a számítógép elé a legutóbbi munkahelyemen, és tessék, már itt állok a Puskás Ferenc Stadion előtti villamosmegállóban, és azon töröm a fejem, hogyan tovább, miként szabaduljak a lelkemre nehezedő bizonytalanság súlya alól, miből legyen két hónap múlva kenyér az asztalon, sör a hűtőben, meg jófajta vörösbor az éjjeliszekrényen, ami segít az esti gépelésben. Hét elején ugyanis hirtelen felindulásból fogtam magam, és, habár nem hangzik túl elegánsan, de hát ez van: felmondtam a gecibe. Sajnos az a fajta ember vagyok, aki képtelen elviselni a bezártságot. Az, hogy a helyszín egy kulcsra zárt börtöncella, egy két emelet közt beragadt liftszerelvény, vagy épp egy légkondicionált iroda hosszú távon meglehetősen kényelmetlen forgószéke, tulajdonképpen számomra mindegy. Képtelen vagyok egy helyen pár hónapnál tovább megmaradni, rabosított cellatölteléknek, kisemmizett haszonállatnak érzem magam, és ez egyáltalán nem az én stílusom. Na meg azt hiszem, az is közrejátszott ebben a döntésben, hogy az elmúlt időszakban talán kissé sikerült túltolnom a jó öreg Chinaski-figurát. Négy hónap állástalanság, majd két hónap görcsös monotónia, koránkeléssel, kora estig tartó munkaidővel, és megbízhatatlan automatákból vásárolt, végletekig vizezett, instant kávéval. Aztán este pár pohár bor, esetleg néhány doboz sör, hétvégén pedig irány a lóversenypálya. Lassan három hónapja ugyanis minden egyéb rögeszmém mellett még a lovira is kijárok. Szép karrier, mondhatnánk, na de természetesen, mint minden egyéb, halva született próbálkozásommal, nekem ezzel is komoly terveim vannak a jövőben. Főként nyilván az, hogy egyszer az életben sikerüljön végre megütnöm azt a kurva jackpotot, másodsorban pedig nem más, mint a szociológiai terepmunka ez, a rendszerbe való beépüléssel történő anyaggyűjtés, írói terepszemle.

Szóval a lényeg, hogy egy ideje kijárok hétvégenként a pályára, ha tehetem, és a körülmények engedik, akkor főként pénteken és vasárnaponként. Vasárnap az ügetőre, pénteken pedig az éjszakai futamokra. Ez utóbbi általában kéthetente történik, ugyanis pénteken csak minden második héten rendeznek futamokat, a „Lóverseny az Éjszakában” nevet viselő rendezvény keretein belül. Ilyenkor azonban a program jóval érdekesebb, hiszen a megszokott galopp és ügető futamok mellett agárversenyeket is tartanak, amik tulajdonképpen főként felelősek azért, hogy rákaptam a versenypálya látogatásának ízére. Ezek a kutyák ugyanis nem elég, hogy alig fél perc futással elképesztően könnyen össze tudnak hozni az embernek egy alaptétes fogadásból akár három-négy, vagy ne adj’ Isten tizenkétezer forintos nyereséget is, de emellett még elképesztően szép és szeretetreméltó állatok is. Egyszóval az első, valamikor május végén meglátogatott futam óta beleszerettem a távirányítású műnyúl után olyan derekasan rohanó ebekbe, a frissen locsolt, füves pálya illatába, a Pillangó utca panelblokkjai mögött oly’ festőien lebukó, aranysárga Napkorong látványába, na meg nem utolsó sorban a fogadásokból befolyó, könnyű pénz szagába és a lelátón folyó, ragacsos sör habjának ízébe. Ez van. Isten talán majd feloldozza bűnös lelkem, addig pedig marad a feszült várakozás a hármasbefutókra.

3.

Nem tudom, mennyire proli dolog bevásárolni piából a Puskás melletti kisboltban és úgy érkezni a Derby első napjára, de őszintén szólva nem is érdekel, szóval betérek a homályos kis ázsiai diszkontba, és három sörrel, meg egy üveg Roséval megpakolva indulok el a Kincse Park felé, reménykedve abban, hogy mint általában, most sem fogja a kutyát sem érdekelni, hogy milyen italt, és milyen mennyiségben viszek be magammal a lelátóra. Odabent egyébként is csak Sopronit meg Heinekent lehet kapni, előbbi ugyebár csak legvégső esetben fogyasztható, vizes húgy, utóbbi pedig a világ egyik leginkább túlértékelt, középszerű, vagy inkább teljesen semmilyen söre. Mindkettőt 500 forint körüli árfekvésben vesztegetik, szóval akkor már tényleg inkább a hidegkomlós Dreher 250-ért a kínaiaktól. A főkapunál mázlim van, lecsengetem az 1500 forintot a belépőjegyért, a táskám tartalma pedig a kutyát sem érdekli. A beléptető kapunál szobrozó, lelkes diákmunkás olyan vehemenciával tép bele a belépőmbe, hogy a fele leszakad. Saját erejétől megbabonázva néz, mint akinek lefagyott az agy, én meg mondom neki, hogy sebaj, a fogadásra felhasználható, 300 forintos bón azért megmarad, és hát ugyebár ez a lényeg.

Titkon egy kicsit azért reménykedtem abban, hogy a megváltott jegy 1500 pénzért majd háromnapos belépésre jogosít, de a józan eszem természetesen végig azt súgta, hogy ez a mai világban túlságosan is nagylelkű dolog lenne a szervezőktől. Így hát természetesen nem lepődök meg azon, hogy a belépővel kizárólag a rendezvény első napja látogatható, és abszolúte jogosnak is tartom egyébként, hogy ennyi pénzért nem engednek be a nézőtérre mindenféle jött-ment alakot három teljes egész napra.

Odabent még alig lézengnek a látogatók, dekoratív diáklányok osztogatnak programfüzeteket, már most enyhén szalonspicces apukák mustrálják a rövidnadrágból kikandikáló feneküket, majd a street food standok felé veszik az irányt és a fogadóhelyekkel kezdenek szemezni. Öt-hatéves kisgyermekek szaladgálnak a harmincöt fokos melegben lójelmezbe öltözött fiatal srác körül, és arra gondolok, milyen kurva meleg lehet a plüss lófej alatt, de mégis milyen türelmesen és jófej (jófej a lófej) módon állja, hogy minden második vendég fényképezkedni szeretne vele. Hiába, na. Biztos jobban megfizetik, mint ahogyan engem megfizettek az irodában, vagy pedig egész életben arra vágyott, hogy ló lehessen, mást nem igazán tudok elképzelni.

FOLYTATJUK

A bejegyzés trackback címe:

http://harmasbefuto.blog.hu/api/trackback/id/tr388870168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.